Lázálom
Patakokban folyik Rajtam a víz,a takaróm rám- tekeredve szorítja ki belőlem a levegőt,reszketve ölelem a párnám ami az egyetlen mi most vigaszt és menedéket nyújt.Kinyújtom a kezeim már amennyire a görcsös remegés engedi,hogy a pohár vízért nyúljak.De nincs erőm esetlenül hanyatlik az ágyra a kezem és csak némi nyöszörgés amit kitudok magamból préselni.Nem tudok meg mozdulni,elfog a rettegés kiáltanék de nem tudok,nem hallaná meg senki.Itt vagyok egymagam tehetetlenül a testem foglyaként mi örök béklyóként tart rabul,s tűrnöm kell szótlanul.Mi történik?Cikáznak a gondolataim mi lesz Velem?Észre veszi majd Valaki,hogy többé már nem lélegzem?Hiányzok majd bárkinek is,ha válasz nélkül hagyok mindenkit?Egyetlen név ami még itt tart az élők törékeny világában egy apró fénylő kötelék a semmiből az örökkévalóságba, Muno aki az élet illékony hajszálvékony de mégis a legerősebb kötelékét tartja magához láncolva sorvadó lelkem. Csak Ő létezik,a képe villan fel az elmémbe,ahogy Rám mosolyog miközben szorosan ölel magához és azt kéri Tőlem legyek erős. Honnan merítsek még erőt?Nem vágyom már senkire,semmire mindenem csak Ő.A világom az életem csak miatta tartottam ki ameddig lehetett. Sóvárgóm az érintéséért a csókjáért a kedves szavaiért.Azt mondta mindig itt lesz de nincs,szükségem van Rá mindennél jobban,még sincs itt. Hatalmas űr tátong a mellkasomban a szívem helyén mi lassan meg szűnik dobogni.Nem akarok tovább Nélküle élni,nem akarok tovább küzdeni.El hagyom ezt a világot és megszűnik minden fájdalmam minden hiányom.Sosem leszek elég erős Nélküle.Kiáltanám a nevét,de nem jön szó az ajkamra, nagyon erősen magamhoz húznám bele akarok bújni a testébe ,eggyé válnék vele örökkön-örökké.Még egy utolsó halk nyöszörgés Muno...és esetlenül hanyatlok az ágyra az elázott párnák közé,az Ő képével az elmémben ahogy rám mosolyog,és azt súgja nem lesz semmi baj és örök álomba szenderülök ölelő biztonságot nyújtó karjai közt.A testem esetlenül összerogy de a lelkem szárnyalni kezd,szélsebesen száguld át a falakon egészen az égbe.Minden olyan könnyű és olyan békés ledobtam a súlyokat és repülök egyetlen céllal fel a hegyekbe.A fehéren csipkézett hegygerinc legmagasabb pontjára ahol életemben először a világ leg boldogabb embere lehettem, a hópelyhek a napsütésben ezüst por káprázatos varázsával borítják be a lelkem.Tündöklő égbolt keretezi a tekintélyt parancsoló hatalmas hegyóriást ,ahol egyszer boldog voltam és mérhetetlenül szerelmes az életbe szerelmes álmaim férfijába Muno de nincs már ott ,nincs Velem elengedte Örökre a két kezem.Félek pokoli sötét van nem süt már a nap Rám,s nem melegíti az arcomat,nem érzem csak a poshadt föld szagát mely maga alá temet ,melynek a testem örök rabja lett.Zizi
