Háború

Emberek milliói küzdenek,minden nap ,a nap minden egyes percében hatalmas vérre menő csatákat,olyan csatát melynek igazából sosem lehet nyertese!A világ leg mocskosabb és leg ádázabb harca ez,véresebb mint néha a valóság ádázabb,mocskosabb,és fájdalmasabb mint ha össze törnék az összes csontod egyszerre a testedben,mert a fizikai fájdalom el múlik,a csontok összeforrnak,de a lelkedben zajló harcban egy-egy darabkád mindig el enyéssz és soha nem gyógyul már meg.Minden egyes csatában ott hagysz egy darabot magadból,vagy kitörlöd vagy át formálod ,de a végén már sose lesz ugyan az.A szerelem csodás de ugyan annyira pusztító,fel emészt megöl félig vagy belehalsz egészen.Néha felemel és annyi erőt ad amitől legyőzhetetlennek érzed Magad arra az időre,míg szerelmed tárgya a lelkedet ragyogtatja.Miért kell mégis a fájdalom? Miért teszik ezt emberek milliói magukkal? Mert kell! Kell a harc,a küzdelem a megnyert jutalom az Édes csábítás a viszont szeretés érzése,az érzés,hogy Valakinek ugyan olyan fontosak vagyunk mint a Szeretett Személy!És ezért küzdünk rendre minden nap,nem a Másikért hanem Magunkkal legbelül az ész és a Szív csatája.mert félünk hogy fájni fog,félünk ha nem kellünk eléggé,és harcolunk még akkor is mikor már látjuk el vesztünk és végünk.!
Zizi

Újra

Perzselő érzés újra látni, s két ölelő kezedben nyugalomra lelni! Érezni a szoros karjaid közt, finom selymes forró illatos bőröd, hozzád simulni. Maga a mennyország. Még mindig, s újra meg dobban a szívem Érted, pedig már azt hittem rég minden hamuvá lett. Újra és újra elvarázsol a pillanat mikor meg látlak. Szemeimbe könny szökik a mellkasom szét szakad, és kétrét görnyedve, teljesen meg semmisülve omlok a karjaid Közé! A biztonságot fürkészve a szemeidben, a megnyugvást a selymes, andalító hangodban ..az Életet az ölelésedben.A létedben a saját létezésemet....Hol jártál ? Mit csináltál? Miért nem jöttél előbb? tódulnak a fejembe a meg nem magyarázott kérdések, de egy forró édes csókkal pecsételed le ajkaimat, ami többé már nem akar szóra nyílni csak édes csókjaidat zabolázatlanul fel emészteni. Mit tettél Velem? Mit tehetnél még? A gonosz kisördög az egyik vállamon arcátlanul tépi a szívem és próbál némi észt verni a fejembe, mert a másik kicsi angyal teljesen megsemmisül a szeretett Férfitól és nem enged a régi gyönyörű emlékek fogságából. Azon tűnődőm, nem fordítva kellene lennie? Vicces mert épp így a jó fordítva teszek mindent mióta erre a világra le születtem. Ami másnak szerencsétlenség azt Én jónak élem meg. De mikor vége lesz majd úgyse ez fog számítani annál inkább, mennyire tudtunk Élni, szeretni, hogy mennyire tudtunk Emberként Élni. Sok útitársunk lesz létünk során, van, aki végig kísér s lesz, aki csak irányt mutat és lesz egy, Aki mindent jelent majd számunkra függetlenül attól meddig lesz utunk kísérője, hangtalanul, némán, vagy fel forgatva a józan észjárás minden formáját. De mégis Ő lesz az, Akiért feladnál mindent, Akiért meg változnál akkor is ha nem kéri, és akkor is ha ez a végét jelentené akár a létednek is. Pusztító és mégis keserédesen gyönyörű és nem akarom elengedni, mert fájdalmasabb Nélküle, mint picit néha megbántva de Vele. Kell ez a pusztító érzés, különben nem is tudnám, hogy létezem. Kell, hogy egy- egy ostorcsapásként ért fájdalom belém hasítson, különben azt hinném csak álmodom.
Zizi